Filozófia

Axiológia - világnézet

A világnézet az egyénnek az a valóság egészéről és a vele való viszonyáról kialakított, életének minden területét átfogó szemlelete, amely bár saját meggyőződését fogalmazza meg, mégis objektivitásra tart igényt. A világnézet középpontjában megint csak az értékmozzanat áll, éppen ezért a világnézet nélküliség valamiképp értéktagadást jelent az élettel kapcsolatban. A világnézet elkerülhetetlenül közösséget teremt, mivel mindenfajta nézetrendszer talál rokon vonásokat vagy éppen teljes azonosságot környezetének valamely gondolkodási területével. A világnézet nélküliség is megtalálja rokon vonásait a nihilizmusban, vagy abban a gyakorlati materializmusban, amely a vegetatív élet túlhangsúlyozása miatt nem tesz szert akkora műveltségre és gondolkodási készségre, hogy egyáltalán valamilyen összefüggő képet is alkosson a valóság egy nagyobb területéről. A világnézet ugyanis önmagában nem tart igényt arra, hogy minden részlettel tisztában legyen és valamennyi lehetséges információt birtokolja, erre az ember képtelen is lenne, hanem a saját maga vagy vele azonos nézetet vallók által megismert információkból alkot átfogó szemleleti rendszert, melyben minden új információt elhelyezhet, ha erre egyáltalán képes. A világnézetnek ugyanis elkerülhetetlen sajátsága, hogy rendszerében pontos logikai összefüggések során alakuljanak ki az egyes tételek.

Korunk betegsége az az ún. szinkretista gondolkodásmód, amely teljesen kritikátlanul kapcsolja össze pl. vallásosságában a feltámadt Krisztusba vetett hitet a lélekvándorlással, az örök életbe vetett hitet az erkölcsi szabadossággal, vagy éppen a materializmust a babonákkal, nem is beszélve a keresztény ember népi vallásosságának jegyében meg-megjelenő sámán-hiedelmeiről.
A világnézet értékének fokmérője, hogy mennyire tükrözi és hatja az a teljes embert. Sokféle szinkretizmus csak nézetbeli divatokat követ és ezeket variálja, ezzel valójában elsiklik az igazi emberi életkérdések mellett. Vannak olyan kultuszok, amelyek hinduista, akár keresztény jegyeket magukra öltő szekták életében jelennek meg, fő céljuk egy fanatizált közösség-formálás, amely viszont nagyon is érinti az embert, belegázolva lelkiismereti szabadságába, egyre inkább megcsorbítva azt.

Bizonyos merészebb fantáziavilág képes ugyan félig filozofikus félig mitologikus nézeteket kialakítva összeszedni a híveit, itt azonban valamiféle bujkálásnak vagyunk a tanúi, mellyel az ember könnyedén elterelheti a figyelmet önmagáról és a saját problémáival való szembenézésről. Az ezredvégre az a materializmus, amelyre állítólag társadalmi rendet lehet felépíteni – gyakorlatilag megbukott. A helyébe lépett az a szélsőséges liberális gondolkodásmód, amely a diktatórikus materializmust a szabadelvűség diktatúrájával váltja fel: felszabadítja ugyan a gazdasági és társadalmi folyamatokat az egyén szabadságára hivatkozva, ennek ellenére olyan gazdasági állapotokat teremt, amelyben az egyén meg kiszolgáltatottabbá válik a gazdasági folyamatokat uraló „ideológusok“ kezében, ezek után pedig ez határozza meg erkölcseit, szellemi beállítottságát, pedagógiai elveit.

Támpillérek

A viszonylagossá tett, ezért súlyukat vesztett fogalmak, érzések, gesztusok kioltják az emberből a saját beteljesedésére irányuló felemelő erőt. Hajdan templomba, koncertre, színházba, de még múzeumba is ünneplőben jártunk, mert ezzel válaszoltunk a lelkünket a mindennapok sodrából kiragadó esemény különlegességére. Valamit tudtunk, amit ma megmosolygunk, mert kiveszett iránta az érzék. Ez a mosoly azonban ebben az esetben a tudatlanság leplezésére szolgáló védekezésből fakad. Esküvőre még sokan ünneplőben járnak, akik viszont utána magát az elkötelezett szerelmet mosolyogják meg. Ugyanúgy, ahogy az erkölcsi életben a lelkiismerethez alkalmazkodó érzék és a spontán tapasztalás képes érveket nem igénylő evidenciákat létrehozni, a velünk született, viszonylag romlatlan esztétikai érzék és a felemelő erő átélése sem szorul különösebb magyarázatra egészen addig, míg megmaradnak bennünk és környezetünkben az ezeket megóvó szokások, gesztusok. A direkt módon megnyilvánuló rombolás első állomása: a józan érzék és a hiteles tapasztalás összecsengéséből kialakuló harmónia érvényességének megkérdőjelezése. Ezzel együtt egy új, mesterkélt értékrend felállítása, amelyben mindent a szubjektivitás dönt el, akkor is, ha ez teljesen szellemtelenné válik, mert az érzéki ösztönvilág irányítja. Ebben az esetben ugyanis már az is az egyéni értékelés tárgya, hogy mi szellemi és mi nem. Az ilyen gondolkodásmódban nincs természetes és természetfeletti, csak társadalmi és deviáns. A társadalom pedig a tudatig hatoló tömegtájékoztatás által irányítható, ahol az esztétikai megismerés és választás lehetőségét a hatástudomány ereje veszi át.

A művészet rendeltetésének megfogalmazására valamennyi vallás, még a harcos ateizmus, sőt, a dekadens közöny is igényt tart. Mindamellett létezik jó néhány, minden külső ideológiai követelménytől teljesen független, rendkívüli tehetséget, tartalmas témaválasztást és a katarzisnak elkötelezett gondolatot közvetítő műalkotás. A művészet kísérletező szárnybontásai nélkül megtalálhatatlan a kor és személy szerinti sajátos stílus és átörökíthető üzenet. A művészet tekintélyének, majd fogalmának, végül belső követelményeinek elvi lerombolására való törekvés azonban egyszerűen kilép a művészet köréből és magával az iránta érdeklődő emberrel kezd kísérletezni. Úgy kérdőjelez meg benne minden addig magától értetődő esztétikai szűrőt, hogy az utána már elbizonytalanodva tér vissza az idő mérlegén súlyosnak bizonyult klasszikus alkotásokhoz is, holott éppen az ezekben szerzett ízlésbeli biztonság jelentené a modernséggel szembeni mérlegelés lehetőségét.

Az igazi, fajsúlyos művészet iránt érdeklődő közönség megbecsülést, alázatot érdemel. A szerepkörök nem fordulhatnak meg, nem az alkotó értékeli a közönséget, a kiművelt közönség értékeli az alkotást, mégpedig hatalmi és gazdasági szempontoktól függetlenül – ez sem realitás, hanem követelmény. A mű önmagában csak alkotás lehet, ha már benne, vagy a bemutatásában jelen van a kioktatás: „nem kell megértened, de ha nem értesz egyet velem, nem tartod a lépést a modern művészettel, ezért elveszted a fonalat a művészet egészéhez is…” – ez didaktikussá teszi és kioltja saját erejét, jellegét.
A fogyasztó rabszolgaként élő személy ugyanis önkéntelenül is állandóan kitörési pontokat keres a tömegember stílusából, segítségként pedig a számára könnyen elérhető és különösebb megértést nem igénylő, felszínesebb drámai műfajokban talál utánozható érzelmi és viselkedési modellekre, melyek átvételével egyéniségnek érezheti magát. Mivel pedig ezek a megnyilvánulások egy könnyen lekerekített cselekmény jeleneteiben érvényesnek bizonyulnak, nem nehéz megtalálni bennük a biztonságérzetet, kivetítve őket a saját életére.
Tarkovszkij filmjének példája arra utal, hogy az ember viselkedése alapján önkéntelenségből, tudatosságból, önféltésből, szerepekből és feltárulkozásból álló lény, akit elsősorban abból ítélünk meg, amit az önkéntelenség és feltárulkozás helyez előtérbe belőle. Ez az együttes megnyilvánulási szféra hozza felszínre benne, amit a tudatosság kimunkált a jellemében. E megállapítás azért fontos e fejezetben, mert a giccset egy bizonyos igény hívja életre. Az érzelmek direkt kifejezése által a tömegember felszínes önigazolást érezhet. Igaz és megfontolandó témákat választ, de Umerto Eco megfogalmazása szerint „megfosztja a befogadót az aktív felfedezés élményétől”, sőt, tegyük hozzá, hogy hamis megközelítést kínál, amivel persze eltereli az amúgy is felszínen élő embert önmaga felfedezésétől is, pedig erre az igazi, katartikus művészet rávezethetné.
A giccs lehetőséget nyújt a gyorsan elérhető álműveltségre, mivel nincs köze sem az anyagi, sem a spirituális természetességhez, ezért rejtetten tagadja is, hogy létezik ilyen. Az erdő, a rét, a vízesés szépségét nyersnek tartja, amely feldolgozásra vár, ezért valószínűtlen és kommersz állatfigurákkal tarkítja, színeit dekoratívvá, rikítóvá festi. A vallási élet szereplőit, motívumait úgy idealizálja, hogy egyúttal életidegenné is teszi őket, ösztönözve ezzel a hozzájuk való külsődleges és patetikus közelítést. A mindennapi élet, az épületek, használati eszközök, ruházkodás díszítő elemeiben elveszíti a mértéket, az arányosságot, túldíszít, túlszínez, a megtéveszthető közemberben összezavarja az önértékelést és a korérzéket. Ami a fogyasztói légkörben a táplálkozás terén a szintetikus tömegellátás, az a kultúra terén az áltudomány és a giccs sajátos, kódolt megjelenési formája.
Az ezt befogadó közeget egy tudatosan felépített ideológia irányítja, melynek neve: liberálsznobizmus. Ennek stratégiai kiindulópontja, hogy önmagát tekinti mérlegelési, ízlésbeli alapnak úgy, hogy nem kér elnézést azért, mert a hagyományos esztétikai kategóriák valamelyikét újjal váltja fel, egyszerűen megbélyegez és érvénytelennek jelent ki mindent, ami nem fér el sajátos gondolkodási szegletei között. Szabadelvű és tekintélytagadó, ezért nyugodtan gúnyol minden, addig tiszteletet kiváltó és megkívánó stílusjegyet. Ebből eredően át is fogalmazza az ezek szerint valaha megjelent tartalmakat. Szervezett lobbykkal teljes művészi területeket von uralma alá, díjakat oszt követőinek, elemzés nélküli, morálisan ítélkező műkritikákkal igyekszik megsemmisíteni eszmei ellenfeleit. A legszélesebb tömegtájékoztatási körben, kiforrott marketing szerint szervezi közönségét. Felsőbbrendű szemléletét beszivárogtatja a közbeszédbe, sőt, egyfajta gondolati elővigyázatosságot is teremt a hagyománytisztelettel szemben mindazokban, akik könnyen és gyorsan szeretnének „korszerű” műveltségre szert tenni.