Lelkivezetés és meditáció
Pajor András atya képei és írásai
A lelkivezetés kettősségének egyik ága,
hogy egy olyan kívülálló
bevonásával történik,
aki felesleges erőfeszítéseid
ellenére is külső szemlélőd,
aki előtt legjobb igyekezeted
szerint hánthatod le
rád kövült szerepeid rétegeit,
az ő feladata pedig,
hogy a magad köré épített
burok alá hatoljon, és felszínre hozza lelked
végtelenre nyitott szabadságát.
Magányod dermesztő ridegségében,
a fagyos, homályosító ködben
te vagy az egyetlen bensőséges lény,
aki körül megtörik a homály.
A közöny taszító légkörében ezért
te lehetsz az egyetlen menedék,
akire az életízt kereső botorkálók
megenyhülten rátalálhatnak.
Lehet, hogy magányod ezért
- az élet bizonyos szakaszaiban –
küldetést jelent, s azt kívánja,
hogy készen állj, s türelemmel
tökéletesítsd magadban
a szeretet készségét.
Fény fénnyel találkozik.
A természetes fény megérinti
a kinyilatkoztatott fényt, és felszínre hozza,
érzékelhetővé teszi.
A természetes ész világossága érinti meg így
a hit világosságát és élhetővé avatja.
A hit ereje pedig különválasztja
természetes életünkben
a tiszta világosságot a sötétségtől,
amint Isten tette a teremtés kezdetén.
Közben korok, művek, események
tárulnak fel igazi értékük szerint,
vagy süllyednek el ürességük okán.
A kétféle fényösszeforrása és eggyé válása
ugyanazon Teremtő szeretetében
minden kapkodó, kisszerű
emberi lázongás ellenére
gerincet képez lelki próbatételeink
helyes elbírálásához.
A magasságok felé törekedvén
egyetlen kicsiny, égre nyíló
rés tart vonzásban,
és csak fokról fokra,
lépésről lépésre haladhatsz,
minden apró, szaporátlan
továbblendülésednek története van,
éppígy visszalépéseid keservének is,
ráadásul alulnézetből,
(hiszen itt, alant élünk)
a lépcsősor görbületet is vesz
saját, különös természeted szerint,
és dohosnak tűnő állomások szegélyezik.
Néha elfáradsz, s azt mondod:
jó itt, félúton, ez otthonos nekem
ezzel kiegyezem.
Ha viszont megőrizted lelked egészségét,
akkor az a kis rés ott, legfelül
nem hagy nyugodni, hogy korodat,
erődet meghaladó módon továbblépj.
És még tovább…
Minden emberi nagyság,
da valamennyi nemes eredmény is
a kiindulási pontból
mérhető igazán hitelesen.
Ugyanakkor a megbecsültség
fénylő ívei vissza is vetődnek
bölcsőnk környezetére,
annak varázsára, legendáira,
első kudarcaink tanulságaira.
A szülőház légköre pedig anyaként
fogad bennünket ölelésébe,
s közben a fülünkbe súgja:
„Itt ugyanaz vagy, mint aki voltál,
amikor innen kiléptél a csillagok ívére.
Hadd lássuk, ember maradtál-e?”
Ha mindenki elmenekül
a hullámok, a sodrás,
az árok és az apályok elől,
akkor nem marad se tanú,
se hiteles krónikás.
Se hiteles ember, aki tudná és vállalná,
hogy hová tartozik.
Én ráncosodom, korhadok és repedezek,
de végignéztem mindazt,
ami végigsodródott e folyamon:
előzményekkel és következményekkel,
és szálkáimba ivódott
valamennyi esemény bölcsessége.
Egy kérdésem maradt:
megáll-e bárki is faggatni csak azért,
hogy hátralévő napjait
beérett tudásomra alapozza,
vagy továbbrobog-e a többiekkel
sodrás kábultságában?
A hagyomány nem egy külsőséget
bálványozó máz, hanem
egy lelkünk szomját oltó
és növekedését frissítő forrás.
Amikor pedig a célszerűséget
hajszoló életünkben
kiüresednek a szokások,
vissza-visszatekintve lecsengett idők
igényességére, ösztönzést érzünk rá,
hogy megkérdezzük: „célszerűség?”.
Mi is az igazi cél?
Igazi életcélunk eljutni az élet teljessége.
Az egyre inkább idegenséggel küzdő,
és ezért felszínes érzelmekbe burkolózó
életünk ugyan mivel követné
a beteljesedés eszményét?
Nem veszíthetjük el a szálat, mely által
a hagyományainkban vonzó varázs
legalább értelmezhető maradhat.
Félbehagyott gondolataink,
csonka öleléseink,
haszontalannak ítélt,
lemetszett figyelmességeink
az élet ágas-bogas kuszaságában
csak a lombhullás után
válnak bántóan szembetűnővé.
Ilyenkor az önvád
és hiányérzet elfedésére
egyetlen reményünk marad:
hátha idővel mindent befed a bozót,
visszatérnek a levelek
és a helyzetek ettől
még kiismerhetetlenebbé válnak.
Ám a lombhullás is visszatér.
A bozót pedig nem nő bármilyen magasra.
A természet nem cinkos
apró embertelenségeinkkel.
